Amikor elkészítettem az első könyvjelzőt nem gondoltam, hogy egyre-másra készítem majd. Azt hittem, hogy teljesen megváltoztak az olvasási szokások. Abban azért bíztam, hogy nem tűnt el teljesen. Úgy gondoltam, hogy könyvet már nem olvasnak a gyerekek, inkább valami virtuális buzervanciát forgatnak helyette. Mi nagyon ragaszkodunk a könyvekhez. Szeretem megfogni, megsimogatni, elnézegetni a borítót, szeretek csak úgy céltalanul belelapozni, beleolvasni és néhány oldal után elbúcsúzni tőle. Felnőtt fejjel nem múlik el úgy egy hónap, hogy egy új mesekönyvet ne tegyek a polcomra. Vagy többet. Vannak régi és lettek új kedvenceink. És milyen jól mutatnak a régi kedvencek ezekkel a rókás könyvjelzőkkel.
...erre nem is gondotam. De buta vagyok! Buta vagyok én Karak?
- Nem vagy buta, ...csak még keveset tudsz.
" Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - modta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet...
