Korcsolya

 Nem emlékszem pontosan, hogy kicsi gyerekként mi is akartam lenni, ha felnőtt leszek. De egy biztos, hogy Regőczy Krisztina és Sallai András, így együtt szerepelt a listán. 

Érdekes, mert a nálam idősebbek olyan sokat mesélnek arról, hogy a városunkban gyerekként mikor és hol tanultak meg korcsolyázni. Ki volt, akinek volt korcsolyája, amit láncban egymásnak adogatva használtak. A daráló malom előtt micsoda csúszkálások mentek. Ki alatt szakadt be a jég, ki merre szaladt. A mostani buszmegálló helyén is volt egy malom-tó, ahol az elhasznált víz összegyűlt. Erről időnként még fénykép is kering a neten. 

De én és a korosztályom már ezekből kimaradt. Nem nagyon emlékszem olyanra, hogy korcsolya pálya, vagy valami befagyott vízfelület, mint lehetőség. Még arra sem, hogy a Gyopárosi-tó befagyott, pedig akkor régen még hidegebb telek voltak.

Szóval ez sokáig kimaradt az életemből. Mint valami mágikus csodára, mint valami varázslatra úgy vágytam korcsolyázni. 

Középiskolás koromban Szarvason, a Holt-Kőrösön volt először korcsolya  a lábamon. Imádtam, pedig az elején estem és keltem, vagy inkább feküdtem a jégen. A kék és zöld foltok és a sajgó fenekem ellenére a mai napig egy édes emlék. És a mai napig szeretek fenn lenni a jégen. Sajnos csak ritkán van rá lehetőségünk. Szentesre járunk korcsolyázni, vagy ha nagy ritkán befagy a Gyopárosi tó.

Bízom benne, hogy hamarosan újra felhúzhatom a korcsolyámat.